Szerettem volna valami fennköltet, esetleg vidámat, netán egy összefoglalót írni így év végeztével. Ezért aztán türelemmel vártam, hátha történik valami csoda. Úgy tűnik a csodákra még egy kicsit várni kell. S, hogy ne beszéljek rébuszokban, veszek egy mély lélegzetet és belevágok a közepébe. Blogom címe igazán úgy teljes, ha azt írom: szeretett szülővárosomat, Kaposvárt, a kosz emészti el.

Ennek a mondatnak sajnos minden szava igaz. Az okát nem tudom. Csak találgatom. Pénz hiánya? Ostoba takarékosság? Hozzá nem értés? Igénytelenség? A városlakók bosszantása? Kivagyiság? A polgármester és a városvezetés lejáratásának szándéka?

Egyszerre nehéz és könnyű megfejteni blogom címének üzenetét. Ezt csak és kizárólag ma írhatom le. Ma van ugyanis Advent harmadik vasárnapja. Ez évben az utolsó előtti. A rózsaszínű gyertyagyújtás ideje.

Az Advent maga a várakozás, a készülődés, a ráhangolódás. Kinek mire. A célban ott a Karácsony, ahova, ha akarunk, ha nem, valamennyien megérkezünk. Ráadásul többnyire egyszerre. Itt a különbséget a minőség adja.

A startpisztoly eldördült. A legjobbak, a tapasztaltak, a „profik” inkább lassítják a tempót. Az amatőrök kezdenek rohanni. Mert így szokták meg. Pedig ha egyszer is kipróbálnák az ellenkezőjét, azzal megadnák maguknak az esélyt, az igazi élményre.

„Ez a nap más, mint a többi…” dúdolgatom magamban az ismert dallamot. Persze, hogy más, terelem agyamat a megszokott kerékvágásba. De nem akar tudomást venni az önerőszakról. Miért is tenné, amikor három unoka várja, mit hoz a fehérszakállú. Mert, hogy hoznia kell. Így szokták meg nemzedékek, így adták tovább a hagyományt szülők gyermekeiknek és a gyermekekből (ha a sors kellően kegyes) előbb-utóbb nagyszülők lesznek. És nem csak a nap, de a nagyi is más, mint a többi.

Az agresszió csak békés határozottsággal győzhető le. Ez mozgatta „tollamat” és korábbi kényszerű döntéseimet, miután Gelencsér Attila összekeverte a politikai vetélkedést a rágalmazással. Mindez másfél évvel ezelőtt kezdődött. Erkölcsmentes világunk termékeként önkormányzati utódom elvesztette önuralmát és kitört belőle egy ősi ösztön. Letérve a tisztességesen járható útról megpróbált eltiporni vagy inkább jobban illik ide, hogy vermet ásott, amibe aztán maga pottyant bele. Most ott vergődik és ahelyett, hogy segítő kézért nyúlna (bocsánatot kérne elsősorban a megtévesztett emberektől és a családomtól) talán még mélyebbre ássa magát. Vagy most újabb verem ásásába kezdenek mások, mert az nem lehet, hogy kudarcot valljon ármánykodásuk.

Sokan kérték tegyem fel blogomra a teljes történetet. Hát ez több száz oldal lenne. Ezért aztán tömörítve közreadom két jogász által, egy sajtótájékoztatón elmondottakat.

Én meg mosolyogva viselem „súlyos” keresztemet, amit Gelencsér Attilának hívnak. Viselem, mint ahogy a megye is kénytelen elviselni.