Négy hónappal 62. születésnapom után Nagyatádra csábítottak Herr Gyusziék. Legyek részese a huszadik jubileumi hosszútávú triatlon bajnokságnak. Ne csak mint néző, de váltóban, az Ironman Forever Team tagjaként fussak 3,5 km-t. Tíz évvel ezelőtt ez még meg sem kottyant volna, de most operált achillessel és térddel azért már kihívás volt. Kellett rá készülni. Mindenesetre elhatároztam, hogy tovább folytatom a mozgást. Nemet nem mondhattam jó barátom invitálására. Bár tűzött a nap, nagy volt a tömeg, de azért teljesítettem, amit ígértem. Tisztességgel és örömmel. Jó volt egy csapat tagjaként küzdeni a triatlon ünnepén.

Rosszkedvű országban élünk. Ezen parancsszóval sem lehet változtatni. Hála Istennek nem is próbálkozik vele senki. Vannak azonban jól bevált, kipróbált módszerek. Több őszinte szó. Egy csipetnyi mosoly. Kölcsönös bizalom. Kevesebb irigység. Lustaság helyett szorgalom. Mindenek előtt és felett értékteremtés. Kinek-kinek abból, amilye van. A legjobb, ha megpróbálunk munkával örömöt – nem találni, nem szerezni, hanem – gyártani, építeni magunknak, úgy, hogy abból másoknak is jusson. Erre találták ki a sportot, annak is azt a részét, amit versenysportnak hívnak.

Mintha görcsösebb lenne a ”tollam” mint máskor. Úgy tűnik elektronikus naplóm félezredik bejegyzése önmagában is kihívást jelent. Négy év és négy hónappal ezelőtt vettem kezembe a blogírás vándorbotját. E közben kétszer tartottam alkalmanként néhány hónapos írásszünetet 2007 elején illetve miniszterré való kinevezésem első felében.

Most ezekkel a sorokkal jutottam el az ötszázadik nekirugaszkodásig. Írhatnék sok témáról, ami az elmúlt néhány napban történt. Így például a Somogyért közgyűléséről, vagy a taranyi málnaszedésről az unokákkal. A foci vb-vel kapcsolatos élményekről, esetleg a csütörtök esti kellemes baráti beszélgetésről vagy a hétvégi programokról. Ezeknél is fontosabb volt édesanyám meglátogatása, s a vele való beszélgetés. Lassan 84 éves lesz. Ki tudja meddig foghatom meg még a kezét.

Ma azonban a blogírásról vetek néhány gondolatot a monitorra. Hogy milyenre sikeredett ez a félezer bejegyzés nem nekem kell eldönteni. A mennyiség azonban engem is megdöbbentett. 60, fotók nélkül sűrűn teleírt újság oldalt tölthetne meg.

Témaválasztásom rég nem osztotta meg ennyire blogom olvasóit, mint amit a 8 hónappal ezelőtti vadászaton történtekről beígértem. Sokan bíztattak, hogy írjam le és legalább ennyien, hogy ne foglalkozzak vele. A két oldal érvei érdekes mód megegyeztek: a tudósításokból annyira kilóg a lóláb, hogy az inkább növelte az irántam érzett szimpátiát. Így aztán aludtam rá egyet és úgy döntöttem, joga van tudni mindenkinek a valóságot. Azoknak, akik pedig félretájékoztatták a közvéleményt lehetőségük lesz szégyellni magukat. Mi is történt valójában?